Munkahelyemen ötletpályázatot írtunk ki - pontosabban a "fenntartó" írta ki - az épületünk és annak környékének újragondolásához. Mit tagadjuk, harminc éve nem nagyon akaródzott hozzányúlni sem a házhoz sem a térhez. Közben lezajlott a módszerváltozás, s mégha nem is lettünk génjeinkben új emberek azért hétévente cak kicserélődik a sejtállomány így nem árt egy kis felújítás, frissítés.
No ez eddig itt minden rendben, "ápdítoljunk" csak bátran, hogy lesz-e belőle valami is? Azt nem tudhatjuk. Harminc év nagy idő - nagy idő? Nagy idő... Az alatt párszor kellett volna tetőt javítani, liftet építeni és a termeket folyamatosan festeni hogy közönségbarát, csalogató maradhasson. Ehelyett... nem ez történt. Fel kéne újítani - kötelességünk, hogy lehetett volna apródonként minden évben valami részt - igen lehetett volna. De nem tették, most pedig - ahogy a falig eljutottunk csak visszafelé lehet már menni. Nincs lehetőség - nem is éri meg apródonként újítgatni, bár az is sokat javítana a jelenlegi állapoton. Csakhogy már nincs értelme. Illetve értelme van csak nem kifizetődő. Ha már a távokat elemzem rövidben jó lenne - mint a miniszoknya - de a hosszúban mindig több lehetőség rejlik. A hosszúból még lehet rövidet csinálni, de rövidből hosszút lehetetlen - csak ha hozzávarrunk.
De örüljünk egy "rövidet", hisz eleddig 54 tervező gondolta úgy, időt szán ránk, belefeccöli drága perceit, félóráit a mi tenderünkbe. Agyal egyet-kettőt, üvegpalotát álmodik vagy faborítású épületet amúgy hogy beleilleszthesse a környék növényzetébe.
Húh, nem baj! Kellenek a friss gondolatok, a Duna felől úgyis állandó szelek járnak itt nem büdösödhet be semmi... Legalábbis fizikailag, természetszerűleg nem csak ha mi is azt akarjuk. Illetve nem akarunk semmit csak beleülünk és várjuk füstbe burkolózva a nyugdíjat. Csak ezt éljük még túl, aztán másnap már azt és harmadnapra az újabb kihívásra nem adunk választ. Megállunk egy megabitnél, mikor már 12 megát lehet a piacon beköttetni két nap alatt. Jók a hagyományok, kellemes ragaszkodni hozzájuk, kényelmes elmondani úgysem változik semmi és minden a fejétől olyan amilyen. De a fej csak akkor tud döntést hozni, ha a végtagok - receptorok - jelzik, itt és itt problémák vannak. Ha nem jön impulzus tőlünk átveszi a helyét másik érzet - itt minden jó és mi vagyunk benne a legjobbak.
Aztán eljön az a perc, amikor beázik a tető mert nem tökéletes a szigetelés és előadás közben a csend közben a vízcsepegést lehet számolgatni.
Ezt is megértük, illetve kikönyököltük. Kellett? Kellett! Nekünk, nekik, szóval a közönségnek! Nincs más út csak a felújítás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése