Négy pesti sztár volt terítéken a művház színpadán. Igazából nem is terítéken, de nagyon várták már őket az emberek, szépszámú közönség zsúfolódott össze az előadás előtt, mert a musicalek helyett csúszással kezdtünk…
De előreszaladtam. Ott kezdődött, hogy a technika szerelése közben kiderült, a minőségi fejmikroportok közül csupán egy kifogástalan. A másik brummogott, a harmadik recsegett a kontakttól a negyedik sem volt a minőség grádicsán. Doboz így, doboz úgy – forrasztani kellett volna mindegyiket és akkor sem biztos, hogy előadás közben nem szállnak el mint a győzelmi zászló. Másfél óra volt az előadás előtt, másik mikrofonok kellenek! De honnan? A hangosítóssrác technikája vele együtt Komáromban, a másik grupp melózott iksz helyen, a szomszéd város hangtechnikusának minden kiadva bérbe – csupán egyetlen ember, Árpi maradt. Telefon, a privátjára, felveszi. Karván vannak. Van neki kettő talonban – odaadja, de menni kell érte.
Igazából egész közel, ha átkiabálok jó erősen a Dunán keresztbe, akkor még meg is hallhatja jajkiáltásom, de a „híd messze” és a három órai kezdés őrülten közel.
Gyerünk! Autóversenyzős manőverekkel, ami a csövön kifért, öreg verda repíts minket. Suhantunk a Duna-parti úton, aztán vissza és előadás előtt húsz perccel már a beállás zajlott a művészekkel. Mikrofonok topon, kollégám szintén, én meg próbáltam magam a „kék” halálból tördezettségmentesíteni.
Zápor jött. Óra ötkor a közönség és annak kint rekedt része esernyő alatt várta a boldogító ajtónyitást. Merthogy nyári zápor zúdult a városra. Középkorú férfi a párjával fehér esernyő alatt álldogált. Mellettünk álltam, a feszültséget igyekeztem oldani.
Miért nem lehet még beülni? – kérdezte.
Technikai problémák merültek föl, ezért csúszunk a kezdéssel egy pöttyedt. – válaszoltam csendben.
Előbb kellett volna elkezdeni, előbb kellett volna a művészeknek ideérkezni! – replikázott nekem.
Uram, ők időben érkeztek – én vagyok a felelős a bibiért, ne őket tegye felelőssé! – védtem meg sztárjainkat.
Akkor Önnek tudnia kell mi ennek a konzekvenciája, le kell mondani! – fakadt fel pattogóan.
Igen, levontam, elnézést és megértést kérek. – a türelmet már fel sem hoztam.
Szünet lett, az említett úr és felesége a friss levegőre igyekezett. Utánuk siettem. Megkértem a férfit, jöjjön ki egy percre. A kezébe adtam két tiszteletjegyet a következő színházi estünkre, fájdalomdíjul és még egyszer megkövettem. Az úr rám nézett és ennyit mondott:
Véleményem fenntartom, de nagyon meglepődött ajánlatomon. Úgy érzi így jóvá lehet tenni ezt a hibát, boldog hogy ilyen fiatalemberek is vannak még ebben a szakmában! – valahogy így emlékszem azokra a percekre.
Arrébb léptem, s hallottam ahogy a férfi mosolyogva, meghatódottan mutatta feleségének a két jegyet a Made in Hungáriára… Elégtétel? Nekem bizonyosan, hisz a tegnap délutáni események egészen más fordulatot vesznek, ha nem megyünk át előadás előtt a Felvidékre a két mikrofonért. A tegnapi napot egy embernek köszönöm. Neki el is mondtam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése