Gyermekkorom emlékfoszlányai előttem. Mállanak, édesednek, mozaikok élesednek - beégnek, kövülnek. Mégcsak 38 vagyok, éltem? Élhettem. S erre akkor eszmélek mikor a halállal találkozom. Visszavonhatatlan, nem kérdezhető, nem is válaszol. Csak mosolyog... Mosolyog? Valójában még nem találkoztam vele személyesen.
Sosem gondoltam, hogy érinthetetlen vagyok vagy hogy nem érhet fájdalom. Érnek, érhetnek és megérintenek. Ez az esztendő egy gyermekkori barátom halálával vette kezdetét.
Emlékek, foszlányok, forró és boldog nyarak. focimeccsek a kultúrkertben, bringázás a határban, határtalanul. Óvodában kezdtük, együtt, bár Zsolti évvesztes volt, összehozott vele a szerencse. Mozgékony, életvidám, jókedvű srác volt. Nagy mesélő, jószívű. Barátok voltunk, napokat, heteket, hónapokat éveket töltöttünk együtt a gondtalan fiatalságban. Lehetett bár szoci rendszer, mi akkor voltunk kölykök, valódi falusi gyerkőcök. Suhancok? Talán kicsit azok is. Ismertünk mindenkit és minket is ismertek a nénik, bácsik.
Egyszer a határban a nagynyomású önműködő locsológépet néztük. Közel merészkedtünk és Zsoltit elkapta a vízsugár. Bőrig ázott, menekülhetett bármerre. Hazamenni csuromvizesen nem mert - hát mentünk hozzánk és elő a hajszárítót. Órákig szárítottuk a ruháit.
Kollár Feri bácsi kergetett bennünket a Szombati-udvaron a tápbolt előtt. Szaladtunk előle, játszott velünk. Vártuk, mikor jelenik meg az átalakított Pannónia csettegő nyergében büszkén és peckesen. Rátarti ember volt, de szívesen kergetett bennünket egy kicsit az udvarban. Édesanyám csak mosolygott a nagy futások láttán.
Jó focista volt, cselezett, de látott a pályán. Ketten álltunk a hátvédsorban, Laci bá' mindenkit feljebb vezérelt. Nem kaptunk gólt, ketten voltunk hátvédek- Hárman "rohamoztak" szinte félpercenként. Szereltünk, passzoltunk, kirúgtuk, eltörtük. Védekeztünk.
Óvoda, nyolc évig iskola, aztán elsodort bennünket egymástól az élet. Ő maradt szülőfalunkban, őrizte a gyermekkorunk - én elszakadtam szülőföldemtől. De ilyenkor visszatalálok. Ilyenkor fáj, ilyenkor megérzem az élet értelmét, a hazai táj illatát, s a régi cimborák mosolyát.
Zsolti! Neked itt, most, ennyit mért ki az élet. Mi meg itt maradtunk és őrzünk szívünkben. Nem hiszem hogy boldogtalan vagy/voltál, szerettünk Téged. Gyermekkori pajtásom! Nyugodj békében, szeretettel ölel barátod... Én még nem mehetek utánad, addig tarts ki.
Sosem gondoltam, hogy érinthetetlen vagyok vagy hogy nem érhet fájdalom. Érnek, érhetnek és megérintenek. Ez az esztendő egy gyermekkori barátom halálával vette kezdetét.
Emlékek, foszlányok, forró és boldog nyarak. focimeccsek a kultúrkertben, bringázás a határban, határtalanul. Óvodában kezdtük, együtt, bár Zsolti évvesztes volt, összehozott vele a szerencse. Mozgékony, életvidám, jókedvű srác volt. Nagy mesélő, jószívű. Barátok voltunk, napokat, heteket, hónapokat éveket töltöttünk együtt a gondtalan fiatalságban. Lehetett bár szoci rendszer, mi akkor voltunk kölykök, valódi falusi gyerkőcök. Suhancok? Talán kicsit azok is. Ismertünk mindenkit és minket is ismertek a nénik, bácsik.
Egyszer a határban a nagynyomású önműködő locsológépet néztük. Közel merészkedtünk és Zsoltit elkapta a vízsugár. Bőrig ázott, menekülhetett bármerre. Hazamenni csuromvizesen nem mert - hát mentünk hozzánk és elő a hajszárítót. Órákig szárítottuk a ruháit.
Kollár Feri bácsi kergetett bennünket a Szombati-udvaron a tápbolt előtt. Szaladtunk előle, játszott velünk. Vártuk, mikor jelenik meg az átalakított Pannónia csettegő nyergében büszkén és peckesen. Rátarti ember volt, de szívesen kergetett bennünket egy kicsit az udvarban. Édesanyám csak mosolygott a nagy futások láttán.
Jó focista volt, cselezett, de látott a pályán. Ketten álltunk a hátvédsorban, Laci bá' mindenkit feljebb vezérelt. Nem kaptunk gólt, ketten voltunk hátvédek- Hárman "rohamoztak" szinte félpercenként. Szereltünk, passzoltunk, kirúgtuk, eltörtük. Védekeztünk.
Óvoda, nyolc évig iskola, aztán elsodort bennünket egymástól az élet. Ő maradt szülőfalunkban, őrizte a gyermekkorunk - én elszakadtam szülőföldemtől. De ilyenkor visszatalálok. Ilyenkor fáj, ilyenkor megérzem az élet értelmét, a hazai táj illatát, s a régi cimborák mosolyát.
Zsolti! Neked itt, most, ennyit mért ki az élet. Mi meg itt maradtunk és őrzünk szívünkben. Nem hiszem hogy boldogtalan vagy/voltál, szerettünk Téged. Gyermekkori pajtásom! Nyugodj békében, szeretettel ölel barátod... Én még nem mehetek utánad, addig tarts ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése