Anna, Attila, Szilveszter és a Dezső! (régebbi írás 2009-ből))

A boldog békeidők hangulata lengte körül a művház előtti-környéki teret – na jó – „sétányt” vasárnap derűs délutánján. Csinos hölgyek-dámák, jó svádájú urak tipegtek a „mjuzikelvarázslatra”. Persze, volt az egésznek egyfajta diszkrét bája a kopottas épület körül, a messziről jöttek csodálkoztak is, hogy vajon tényleg jó helyen járnak-e – vagy az időgép űzött csúfot velük? A menü fantasztikusnak kínálkozott, az Operettszínház művészeiből álló dalkommandó: Peller Anna, Dolhai Attila és Szabó P. Szilveszter szerintem bármilyen magas műértő közönségnek valódi csemegét szolgáltathat. Az előjeleket nem csontokból jósoltattuk, hanem két önkéntes hölgy szervezőnk – pazar munkát végezve – hetekkel ezelőtt jelezte, szerintük telt ház vár ránk vasárnap. De ne várjátok tőlem, hogy hozsannázzam a saját programunkat, mert – joggal - rám süthetnétek elfogult vagyok. Jóhogy! Teltház, kiváló hangulat, nyereséges program és mindenki várja a folytatást. A közönség majd’ fele persze nem a helyiekből verbuválódott, úgy látszik ütött-kopott házunk a kaposváriaknak, mohácsiaknak és a hajdú-bihari Polgárból(!) jött két busznyi vendégnek még élményt nyújthat. Tehát pályázunk az „országos befogadású mûvelődési ház” általam kitalált , de „békávés” lelépési pénzzel nem járó kitüntető címre. Benn a színházteremben szívét-lelkét beleadva énekelte az oktávokat a három fenomén, kint tombolt az indiánnyár – mert vénasszonyok nyarát már mégse írhatok. Ha nyár akkor plázs, meg kiülünk a Léda Presszó elé és szürcsöljük a bambit (vö. sör, vadász, kóla, kétbubisásványvíz etc.) és szívjuk magunkba az éltető napenergiát. Pezsgett az élet, a szünetben a közönség megrohanta a Lédát. Pillanatok alatt kultúrkávéházzá alakult a presszó és a teraszon – az alkalmi pódium ünnepelt gegmestere - Dezső parádézott. Mint a sportesemények szünetében a pomponos lányok – nálunk Dezső hozta frenetikus formáját. Valódi Tarantino filmekben lát az ember ekkora „szombrérós” alakokat, azonban Dezső ezt fokozta. Leírom ábrázatját: a fején frankó fehér baseball sapka, rajta a sombrero (a baseball sapka gondolom azért kell mert kicsit nagy a sombrero), jobb kezében gyönyörű fekete-fehér keverék ölebjének póráza – a másik végén farokcsóválva a kutya -, bal kezén egy kb. 80 centis röhögő műanyagboszorka. A boszorkány gombnyomásra tényleg velőtrázóan vihogott! …És mindezen rekvizitumok közepette Dezső sört rendelt és cigarettára gyújtott, arisztokratikusan füstölve több nyelven kacérkodott közönségünk hölgytagjaival. A helyzet észveszejtő volt, mert ilyet produkált az élet! Profi, hangulatos előadás benn a teremben fényekkel, kinn pedig Dezső a kalpaggal, ölebbel, vihogó boszorkával. Emlékszünk még tanulmányainkból az udvari bohócokra? Mindig ők voltak az őszinték, ragaszkodtak is királyaink hozzájuk. Tudunk még őszintén mosolyogni? Képesek vagyunk önmagunk – néha - kisszerűségén nevetni? Ott, és akkor csak azt lehetett! A tételmondatom a végére hagytam. Temessük-e a művelődési házat? Mert ha igen, akkor kéretik engem is beledöngölni mellé. Most már nem hagyom! Egyébként mindenkit meghívok október 23-ra (este 19 óra) a Magyarock Dalszínház fellépésére! Vagy ide is hívjam a kaposváriakat és polgáriakat? De ajánlom még a Stand up Comedy-t (időpontegyeztetés zajlik).