A végtelenben

A sínek közt baktattam. Nem Szárszón, csak úgy, tavasz volt - az első olyan nap amikor egy szál ingben, pulcsiban ki mertem merészkedni tíz percnél hosszabb időre a szabadba. A tíz percből óra lett, tele volt a fejem, lötyögött benne minden, káosz volt a köbön - üvölteni mégsem akartam. Nem úgy neveltek. Uralkodj magadon, de erőt csak kellett meríteni. Dé vitamin hiányomat a Nappal pótoltattam, legyalogoltam a Duna partjára, oda ahol a kis piros vicinális újra járkál oda-vissza. A síneket néztem, előbb felülről aztán lementem békába. Lehasaltam a vasra. Még a fülem is rátapasztottam mint öreg indián, honnan jöhet a szerelvény. De ez nem a Vadnyugat - itt az orosz motorosnak nincs olyan hangja. Mászkáltam inkább rajta, talpfáról-talpfára és mereven a sínpárra figyeltem.
Ezek találkoznak valahol? Mármint a két "végtelenített" vas. S ha találkoznak, akkor hol? S ha elérek a feléig, majd annak is a feléig és annak is a feléig és így tovább akkor sosem jutok el "A" pontból a "B"-be? Mert mindig csak feleződik a távolság és a templomtorony bár közelebb lesz, de sosem érhetem el.

A síneket figyeltem, valahol találkoznak a végtelenben? Valahol ez a merev távolságtartás, "elutasítás", abszolút párhuzam oldódik? Valahol a végtelenben, ott ahol a két sínpárból csak egy pont látszik, a templom tornyán túl, a harangzúgás felett, a tér-idő-galaxis komáromi egén a fémek a pályaudvaron véget érnek.

A végtelenben. Ott leszek én is, ahol a párhuzamok és a vasak merev, párhuzamossága, egymás elutasítása elolvad. Mert addig csak egymás mellett futnak, bár tudnak egymásról - nem közelednek (dilatáció, tűréshatáron belül).

Nem lettem vasutas. Nem bírom a merev pályatartást, nálam a vasak a végtelenben egyesülnek.