Naplopóknak

Már vagy egy hónapja a tájára se néztem a blognak. Bejött az ősz - a hideg, a reménytelen ködös november, kinek van kedve még a meleg szoba karosszékéből is világmegváltókat kiáltani  a netre. Hát nekem biztos nincs. Ellenben üdvözlöm a naplopó testvéreket!
Észrevették? Évek, lassan már évtizedek óta csak azért dolgozunk, robotolunk hogy a rezsire meglegyen a fedezet.  Normális dolog ez? Csak azért munkába járni, hogy az egyre emelkedő, erőst' "ejrópai"  gáz- mifene árakat havonta ki tudjuk csekkolni?
Kérem! Itt dübörögnek szép napos időben a megazsúlok, hát én a Napot is munkára fogtam. Éltet, energiát, kedvet ad a depresszió ellen, hát segítsen a fűtésszezonban is.

Szereti Ön a sört? Én nem, de a dobozt gyűjtöm. Gyűjtse Ön is. Oké, van vele munka, de amíg meleg vize van és fürdik legalább naponta a család (szóval van hová beáztatni a pléhdobozokat) - akkor hajrá naplopók! Építsen Ön is a napos oldalra sörkollektort!
Mutatok egyet:

Ez egy sörkollektor, a garázsajtóra függesztve. Egy hét alatt sajna, csak egy alkalommal tudtam üzemeltetni. Délelőtt fél tíztől délután háromig. De addig működött és meleget adott a háznak. Kis befektetés - álladó öröm.

Jó a karszalagod

A minap "közösségi" rendezvényen volt családom nagyobbik része, így október 23-a táján. Családunk március 15-én kokárdát tűz fel, október 23-án pedig nemzeti színű karszalagot húz. Nyilvánosan, azokon a napokon.
Megkérdezték feleségemtől - s most összerakom kicsit karikírozva a párbeszédet:
- De jó a karszalagotok! Jó kis egyenkarszalag van mindegyikőtökön.
- Mi így szoktuk ezen az ünnepen.
- Milyen ünnepet tartotok?
- Tudod október 22-én mi már október 23-ra, az 1956-os forradalomra gondolunk.
- Ja, ilyen is van?
- Aha!

1989 óta van, s aki megkérdezte azért nem tíz esztendős gyermek volt, hanem felnőtt családos ember. Hogy most ő milyen irányultságú, az most senkit sem érdekel. Ebben az országban lakik? Igen, még lakcíme is van itt. Még - vélelmezhetően - iskolába is ide járhatott. Persze nem muszáj ünnepeket tartani, arra ott van a szülcsi nap meg a névnap, ja meg a karácsony - a "fenyőfa" ünnep, előtte ott a Télapóka (nehogymár Mikulás legyen), Szilveszterkor meg durrantunk és januárral máris áremeléssel kezdünk. Hát nem mindegy? De. Neki mindegy.
Tudni a környezetünkben zajló dolgokról nem muszáj - nem is kéri számon senki amikor sorba áll a madarasteszkónál és megveszi emberünk a legújabb "elcédé" gépcsodát.
Gondolkodást, eszmélést senkitől sem várhatunk - miért is tennénk, a gyermekeink is a mi mintaképeink. Tök jól néz ki a karszalag. Ja, "tökjó". Divatos? Akkor hord Te is! Annak azért örülnék ha a szalag piros-fehér-zöld lenne, de kicsire nem adunk.
Mi hordjuk és ünnepelni is így mentünk!

Legyen Ön is segédmunkás!

Már forog bennem a téma, néztem már balról, meg jobbról is - úgy döntöttem anarchista oldalról a legjobb közelíteni. Mi több, szociális anarchistaként. Igazából azt nem tudom hogy ez a terminus mit jelent, de jól hangzik.

Emlékeznek? Pár éve még a fél ország a tévék előtt bámulta a műsort, hogy ki lesz a legújabb adózottan milliomos, áh de így jobb: "milli-ohmos" - mint a félvezetők.
De nem is erről akartam írni, ez csak a kép miatt eszembe jutott. Mondjuk azt is elgondoltam, hogyan nem lehet valaki milliomos - na hogy? Ha elmegy alkalmazottnak, de abból a "köz-be". Szóval ha a kájété törvénye alá tartozol, akkor hagyj fel minden reménnyel. Néha bedobják neked az életpálya modell 1.0, 2.0-ás verziót, ápdételi az aktuális kormányzat, de nagyjából ennyit tudnak tenni, egyebet nem. Pénz, forrás nélkül úgyis ez a legnehezebb. Majd jól szerkezetalakítanak, bürokráciát csökkentenek és amikor számolnak, már megint kétszázzal több íróasztal van a leltárban és amögött mindig ül valaki.

A minap a kedvenc presszómnál megszólított egy kedves ismerősöm:
- Mi van, új autód van?
- Mi?
- Hát egy szürkével jöttél, nem?
- Én? Az csak mellém állt a parkolóban.
- Ja, azt nem láttam. De vehetnél már magadnak valami rendes gépjárművet. Igazgató vagy és jól keresel.
Röhögni kezdtem. Jól keresek. Igaz, legalább munkám van és még meg is becsülnek.
- Tudod mennyit keresek?
- Tőlem biztos többet.
- Iksz ezret.
- Ne szivass, de legfőképpen ne hazudj nekem.
- Akkor olvasd, itt a fizetési cetlim.
- Nem látom, nincs itt a szemüvegem.
- Akkor mutasd meg a barátodnak, azon van okulár. Olvasd fel hangosan
- Hallod... Én műszakban segédmunkásként többet keresek a gyárban. Nem váltalak le az igazgatói posztodról.
- Hát ne is!
A beszélgetés kedélyesen zárult, mosolyogtunk - cinkosan jól összenéztünk. Eldöntöttem, autót idén sem veszek. Na persze, nincs miből, közalkalmazott vagyok - eldöntik helyettem. Csak a jus murmurandi maradt nekem, azzal élek.
Mielőtt azzal vádolnak, hogy a segédmunkásokat "nézem le", elhárítom. Rájuk nagyon nagy szükségünk van, az a baj, hogy ránk nincs szükség, ezért szabályozza a törvény olyan vékony ceruzával a járandóságunkat. Diploma? Ugyan már. Felsőfokú képesítés még mellé. Na, kapsz öt százalékot. Felelősség? Az teljes! Több tíz millió "rádhátékázva", leltár, fegyelem, mert figyelem! Ez a (fél)pálya csak a kalandot kedvelőknek van fenntartva. Legyél inkább segédmunkás, több a fizetésed, kevesebb a felelősséged.

Egy moslékzabáló levele

illusztráció

Egy nyílt levelet amelyet nem egy külföldi médiumból kívánok idefröcsögni oltári bátran, mondjuk illik megszólítással kezdeni. Mondjuk így: Kedves Moslékzabáló Fele- és Negyedbarátaim!
De ez bunkóság, mert előfordul, csak én vettem magamra a kossuthdíjas? (sic!) író önmagából kibuggyantott becsmérlését, így aztán minden kedves olvasót - azt az összes tízet - jól megsértem és bírálatok özönét indítom magam ellen.
Ezt mégis vállalnom kell.
Majd utána jól megmagyarázom - hogy ez az a sohse' volt írói munkásságom terméke, átvitt, képletes, mi több, hát csokorba kötött szóvirágokkal (büdöskékkel) van körbekötve. Na, így már zabálható nem? Nem kecskék vagytok? Nem, nem. Moslékzabálók.
Más nem is lehetek, mert nem vagyok kertművelő és nem írogatok valami újvilági népeknek a szócsövének ékes magyarsággal, nem vikszolom otthon a tisztes koromra kapott plakettet és fővárosi "díszbolgári" czímet. Úgyis következmények nélküli ez az ország, belerúghatok a moslékzabálókba mint a részeg kondás.
Neki szabad, neki ezt is lehet - gombnyomásra gyűlölködhet, szépkorúként neki ehhez is joga, affinitása van - persze a kossuthdíj (ezek után csupa kisbetűvel) szidolozása közepette. Megszolgálta, a moslékzabálók országától kapta, ahol idegennek érzi magát, úgyhogy a díjjal együtt úgy elbújt, hogy a díjjal járó moslékzabálós pénzt is alig tudta elkölteni.

Magyar vagyok, nem lehetek más, tehát genetikailag az ő értékrendje szerint moslékzabló, 37 évesen a holokauszt utolsó okozója. Azon gondolkodom, hogy akkor, amikor elesett embertársaimat meghívom egy-egy kulturális programra tiszteletjeggyel és színházi estre, akkor lehetek a legnagyobb moslék amikor tömeget terelek egybe, mikor ezeket a moslékzabálókat mind vihetném a rámpára is. Nem?

Mert csak magyar vagyok és moslékzabáló, mert itthon vagyok bármilyen nehéz így 37 évesen, míg aki engem moslékzabálónak nevez - a tiszteskorúnak és kossuthdíjasnak semmi felelőssége nem lehet az ország mostani állapotáért. Ő megmondta, gombnyomásra kiokádta, nuku felelősség, neki ezt is szabad, nekem meg el kell viselnem nem?

Mivel csak egy moslékzabáló közalkalmazott vagyok és komolyan gondolom a munkámat, még hivatásomnak is nevezem - hát persze, mert mocskos moslékzabáló  vagyok. Én mint moslékzabáló még Kornis Mihályt is meghívtam a kultúrházunkba, persze a moslék mellé kell finom üde zöldség Kornis képében is nem?

Büszke vagyok arra, hogy moslékzabálónak tartasz engem kedves kertművelő és a moslékgyártásomból származó moslékadómból Téged jól kistafíroztunk. Értékeld, de ne köszönd meg. Most már nem szívesen adózok Neked, de ez legyen az én gondom.

Szolgáld eszement rögeszméd, nem sok közöm van hozzád, szánlak, nem sajnállak - mint ahogy Te is engem moslékabálónak tartasz - megvetsz. Fröcsögjél az újvilági lapokban rólunk - ennyit tudsz, ennyi vagy, remélem Nobel-díjat is kapsz. Aki ilyen karakán jó kiállású annak már csak ez hiányzik.

Elképzelem, amikor írásod körmölted, kéjes örömmel ízlelgetted: moslékzabálók... Ezen eltűnődtél, tán szivart is gyújtottál, felhívtad egy nem moslékzabáló haverod, hogy megkérdezd, neked hogy ízlik? Már nem a moslék, hanem az hogy moslékzabálónak neveztem a magyarokat. Még egy kis genetikát is dobtál hozzá, szimpla rasszista duma, de ezt úgyis megmagyarázod. A díjaidat mutogasd, vedd föl értük a járandóságot, éljél a jogdíjaidból, nyugdíjadból amit a napi moslékzabálók napi adóbevételeiből utal neked a magyar állam.

Most megyek, eszek egy kis moslékot vacsorára, röfögök minden kanálnál...

Hihetetlen találkozás Orbán Viktorral

Tegnap este odajött hozzám egy jó colos fiatalember gyűrött szövegkönyvet szorongatva a kezében. Láthatóan izgatott volt, pörgés volt hisz perceken belül színpadra kellett állnia. Elém állt és megkért, lenne két vendége - közvetlen családtagok - bejöhetnek-e megnézni a darabot. Jó kis darab gyermekszereplőkkel, fények-árnyak, díszletek, hangpatronnal lövések...

A colos fiatalembert félrehívtam, erősen egymás szemeibe néztünk. Nem lódított, olyankor nem is lehet. A kezébe nyomtam két tiszteletjegyet helyre - székre szólóan. Megköszönte.

Utánaszólok, mondom Veled kell a végén a dolgokat rendeznem? Te vagy a Valamilyen Péter? Megáll, visszanéz, komolyan rám tekint.
Ha ő megmondta volna már a nevét, arra emlékeznék. Mondom magamban, ez aztán a vagány fiatalember, ez aztán tudja a mit miérteket. Miért? Ugyan áruld már el a neved, kérlek, kit tisztelhetek Benned?
Orbán Viktor vagyok, a ma esti darab egyik rendezője.
Igen, egyszer olvastam, hogy a Porond Produkciós Valahol Európában c. kosztümös, díszletes kétfelvonásos mű egyik instruktora Orbán Viktor. Hittem is nem is, konstatáltam.

Este, amikor elém állt a maga szálfa termetével, őszinte arcával, izzó, szinte lángoló tekintetével csak annyit mondtam. Valóban, erre a névre tényleg emlékeznék, légy büszke a nevedre, családodtól kaptad!

A darab csodálatos volt, méltó mindahhoz a műsorfolyamhoz amivel a komáromi művészek már eddig is vendégszerepeltek nálunk. Én meg külön köszönöm sorsomnak, hogy összehozott Orbán Viktor rendezővel!

Páncélosok napja

Én egy valódi, kétszeresen is páncélos blogger társamat köszöntöm ma! Neki eggyel talán több ránca van a könyökén mint nekem és már talán két varjúval többet is a karón láthatott vagy lőhetett. Ez a nap róla szól, egészségére hörpintek a borból, Isten Éltessen sokáig Páncél(os)!

Reszkessetek, felnőttek!!!

Bár én még csak most leszek három, de nagy bátorság lakozik pici szívemben. Még a bilit koptatom, de kezeimben ráspolyt és spaklit szorongatok. Így nem annyira unalmas a mindennapi dolgaim elvégzése. Kedves nénik, kedves bácsik és szüleim - itt vagyok! Kérem a helyemet a napotok alatt, oviba készülök, sőt mi több, én leszek ott a legügyesebb kisgyermek.
Bár még kicsi vagyok és a beszédemet sem érti mindenki, én mindent látok és hallok és a nagyok után a hétvégén anyu szavaira elsőre elpakoltam. Nem szoktam mindig, hisz alig marad időm két játék között.

Első levelemben ennyit szerettem volna elmondani Nektek, a nevemet még nem tudom megmondani, de üvegpohárból iszok és mosolygok, egy másodperc alatt elbűvöllek.

Civitas fidelissima

Kilencven évvel ezelőtt szinte napra pontosan kezdődött meg a nyugat-magyarországi felkelés. Emlékszik még erre valaki? Igen, emlékezünk erre. Sopron, Lajtabánság, Héjjas Iván, Ostenburg-Moravek Gyula, Gömbös Gyula - a szocialistának nevezett negyven év mumusai. Nevek, kísértetek - szinte kimondani sem lehetett őket, ha nem biggyesztett elé a közlő valami fertelmes jelzőt, vagy annyit hogy büdös volt valamelyikük lába...

A képet figyeljék, az arcokat, az elszánt fiús, férfiús tekinteteket. Mindez anyagi, szellemi, fizikai erőt morzsoló világháború után. Koncepciótlan, hagymázas wilson-i elvekkel töltekező "népkormány", majd vöröslő proletárdiktatúra után Sopronban és környékén, helyben - lokálisan csoda történt. Vagy nem is csoda, hanem pusztán hazaszeretet, kiállás, honvédelem. Honvédelem fegyverrel és szellemmel, találékonysággal, ügyességgel.

Emlékeznek a kilencvenes évekre? Jugoszlávia szétbomlása alatt-után nagyjából-egészéből a szlovén és horvát területvédelmi egységek valami hasonlót tettek az agresszorokkal szemben. Megvédték, kiharcolták a függetlenségüket, tettek a nagyhatalmi tervekre - azért mert helyben dől el minden.

S az eredmény? Van két független szomszédos állam, európai ország békében velünk.
Van nekünk is Sopronunk és Ágfalvánk és Brennbergbányánk. Civitas fidelissima. A leghűségesebb város.
A huszadiknak nevezett század okításakor tendenciózusan csak és kizárólag a vesztes ütközetekről, vérzivatarokról tanulhattam kezdetben. Kicsiknek kell lennünk, mert mi mindig vesztünk. Igaz? Nem igaz!

1921-ben (is), amikor a legnagyobb volt a baj megszületett az összefogás. Lokálisan, ott. S jöttek hazafiak más városokból, fegyverek kerültek elő és háborús bosnyák veteránok álltak a géppuska mögé. Lett ember, technika és lelkesedés - s lett népszavazás, s az 1910-es népszámlálás szerint német többségű Sopron és közvetlen környéke Magyarországot választotta. Miért, Mi a magyar? Ez a magyar!

Lehet bármilyen unió, bármilyen páneurópai piknik, sógorság, komaság, közös dinasztia, császári-királyság. Mi a magyar? Ez a magyar!
Hódolat a felkelőknek, honmentőknek, diákoknak, csendőröknek, polgároknak.

Forrás és lényeg itt:
http://tortenelemportal.hu/2009/09/az-1921-es-nyugat-magyarorszagi-felkeles/

Akkor... retró a netről

Pár évvel ezelőtt Polgár Jenő fogalommá vált. Örökítsük meg itt is, az örökkévalóságnak?

Mire emlékezünk június 16-án?

A napi aktuálpolitikát meghagyom a kvázi érdekvédőknek, mert idén ők úgy döntöttek most jól visszavonják tavalyi szavazataikat a kormányzattól. Én maradok a 89-es alapon – akkor még tényleg gyerek voltam, s akkor még volt valami értelme a rendszerváltozás fogalmának.

1989-et írtunk, a Hősök terén több százezer ember Nagy Imre mártír miniszterelnök és társainak újratemetésén vett részt. Akik ott voltak elmondták később, hogy a végóráit élő állampárti hatalom még ide is elküldte ügynökeit. Az emberek megfogták egymás kezét, s aki nem nyújtotta a másiknak tenyerét nagyjából sejtették, „szoliban” van megfigyelő – nem teheti.

A nyolcvankilences júniuson az akkor már agg és szellemileg leépült egypártelnök böröndjére ült az udvarán pizsamában és várta a kilakoltatását. Ez elmaradt. Kórházi ágyán papot kért – azt meg nem engedte neki a párt akkori, mára néhai erős embere. Előbb gyónjon a pártnak – aztán meccsen kívül jöhet a papi személy. Groteszk, embertelen – bolseviki gondolkodásban persze természetes.

Miért írok mégis az 1989-es júniusról? Mert megfordult egy picit a világ Magyarországon. Nagy Imre miniszterelnököt rehabilitálták, az általa fémjelzett dicsőséges forradalmat beemelték a köztudatba – pozitívan. Már nem „sajnálatos” események, ellenforradalom, csőcselék, horthysta tisztek akciója, a lincselés került a felkelők cselekményei mellé, hanem a ruszkik haza, függetlenség és tíz dicsőséges nap. Aztán persze újabb emigráció – az ország vállalkozó szellemű tömege hagyta el az országot a nyitott határon amíg lehetett, mert utána ismét leereszkedett az abszolút vasfüggöny.

22 éve történt, azóta már én is gyűröttebb vagyok – láttam, tanultam, éreztem, néha kiábrándultam mert nem ezt vártuk ettől az új rendszertől. Tudtuk mit várhatunk?

Nagy Imrét 1958. június 16-án végezték ki, koncepciós perben – majd testét valahol elföldelték a rákoskeresztúri temetőben. Csontjai fölött fakabátok lovastúrákat tartottak, elzavartak minden emlékező jobb érzésű hazafit.

Nagy Imrét 1989-ben újratemették, a néma tüntetés kegyelemdöfést adott az állampárt akkor már agonizáló elnökének és napokon belül meghalt. S tudják az a szörnyű, hogy mégis ő az egyik legnépszerűbb politikus az elmúlt huszadik században valami eszelős felmérés szerint. Pedig elárulta harcostársát Nagy Imrét és a szovjetek kezére adta 1956 őszén az országot. Aztán legvidámabb barakkra keresztelte Magyarországot, tudta – a nyílt diktatúra ellen a magyarok fellázadnak.

Nem tetszettek forradalmat csinálni 1990-ben. Csendes rendszerváltoztatás zajlott csupán, csupasz nyugdíjkasszával, béklyózott Antall-kormánnyal.

De itt vagyunk, mert itt kell lennünk.

Újra meg kellene fognunk egymás kezét, őszintén. A Himnuszt énekelni, felemelkedni. A rendszerváltozás pedig sosem késő. Dicsőség 56 hőseinek, kivégzetteinek!!!

Fehérlaposok Komáromban

Trianon, országcsonkítás, második világégés, kollektív felelősség, kitelepítés - deportálás. Kiűzetés. Évtizedek óta lappangó történetek, családi tragédiák, vagyonvesztés, a szülőföld elhagyása. Borzalmas eszme, borzalmas szereplőkkel, ördögi terv - a nagy szláv egységállam létrehozása érdekében.
Mert a vesztesek oldalára kerültünk - nem is kerülhettünk volna máshová, ezért a magyaroknak bűnhődniük kellett a Felvidéken is. Csallóközben, Pozsonyban, Gömörben - ördögi terv szerint, a magyaroknak irány a Duna túlpartja. Vagy kényszermunka a Szudéta-vidéken, Morvaországban, csak az anyaföldtől minél-minél messzebb, a gyökereket elvágni, a kötődéseket feloldani. Maradhatsz, ha szlováknak vallod magad. Maradhatsz? Minek? Akkor már felesleges...

A Magyarock Dalszínház olyan témát dolgozott fel, nívós szereplőgárdával, lelkes komáromi középiskolásokkal - amelyet nem volt szokás. Pláne a nagy "ejrópai" összeborulásban, amikor még törvények a benesi dekrétumok, amikor még nem mondta azt az aktuális északi szláv utódállam képviselője, hogy bocs gyerekek - attól hogy magyarok vagytok és őshonosak e tájon még nem vagytok bűnösök, se fasiszták.

Varga Miklós a falu lelkészét játszotta, István király hangja most a község lelkiismerete volt. A sztori csodálatos falusi lakodalommal indul, nászéjszaka jelenet a padláson...
A fények, a füstgép, a hang vérprofi, dolgozik a fejgép, a díszlet áttekinthető és érthető. Aztán észak felől fellegek jönnek, burjánzanak és tornyosulnak - dél felől is gomolyog valami és a Duna felett találkoztak. Csak két villám volt s máris szakadt az eső. Szabadtérin voltunk a Monostori-erőd egyik szegletében szabadtéri színpadon és nézőtéren.

A közönség behúzódott ide-oda-amoda, a hangulat kiváló, a türelem gyógyító. Várunk. Kis idő múlva tájékoztatás, ahogy elvonul a zivatar, folytatják az előadást. Aztán csak nem csitult a zápor, hiába imádkoztunk. A rendező eljött és mindenkit meginvitált a másnapi, harmadnapi előadásra - hátha beférünk mi is. Mert ezen az estén is telt ház volt. Ősbemutató első napja. Ott voltunk és ott volt...a zivatar is.

S hogy pont Trianon emléknapjához kötődik e csodás ősbemutató, talán véletlen, de valószínűleg mégsem. Beszélnünk kell róla, ki kell beszélnünk magunkból és meg kell érteniük a felvidéki szlávoknak is legyen bár csehek vagy szlovákok, hogy ez nekünk igenis fáj! Mert itt élünk, ide születtünk és a borzalmas eszme mely internacionalistának hazudta önmagát - a legvadabb sovén és nacionalista kitüremkedésben öltött testet. Csak azért mert magyar vagy - bűnhődj. De elég! Az Ipolyon a hidakat fel kell építeni, a benesi szabályokat hatályon kívül kell helyezni s majd akkor mi is megenyhülünk irányukba.

Fehérlaposok... Egy darab a felvidéki magyarok kitelepítéséről...zivatar miatt félbeszakadva...Megkönnyezett bennünket a magasságos is, velünk van! Máriaországa...

Harmadszor is

Ma Orbán napja van. Borosgazdák védőszentje - ha ekkor nem fagy el az idei rügy megöntözik finom óborral a szent szobrát, ha meg nem kegyes a gazdákkal hát... szóval csúnya dolgokkal is illethetik egyesek. De persze az áldott nép, köznép (vö. plebs) - a jómagyarok fineszesebbje összekacsint és a kormányunk tagjainak a nevét nézegeti. Oppsz, mindjárt a miniszterelnöknél jól meg is állapodik. Na jó, egy kortyot ő is megérdemel az áldomásborból.

De miket hallottam óh, szent irgalom. Azt beszélik, de persze szigorúan csak bizonyos körökben, hogy királyság lesz nálunk. Naná, múltkor a Demokratában Raffay Ernő történész erről gondolkodott jó hangosan, hogy hát nálunk akkor mentek igazán jól a dolgok, amikor még az államformánk királyság volt. Most hogy az Árpádháziak vagy a vegyesháziak (a vegyes csak a pálinkában jó...) azt most ne boncolgassuk.
Eme gondolati fondorlatból aztán rege lett - nem mostani, csak nálam most verte ki a háromnyolcvanat a 63 amperes biztivel - hogy hát a miniszterelnökünk, akit régebben "frájék" kilövetni akartak jó pénzért valami orosz huszadrangú statisztával, szóval ő, hát...király...akar...lenni.
No persze mi más lehetne még? Államfő nem, mert az Schmitt Pál. Alkotmánybíró minek, parlamenti elnök meg aztán pláne más személyiség. Ugye ezek után már csak király lehet az ember. Mert egyszer boldog édesapa, labdarúgó és szervező, címlapsztár - de ez még mindig nem király(?)....
No bezzeg a Győzike. Óh, de ezt a két embert egy írásban, mi több két egymást követő mondatban hogyan is merészeltem összeszedegetni. Hétvégén beszélgettem ebéd után teli gyomorral fehér abrosz mellett az "ellen" oldalhoz jobban, illetve "ballab" húzó emberekkel. A szokásos vádak elhangzása után (mer' ezek lopnak, csalnak, na meg hazudnak és mi mindent ígértek satöbbi...) - előjött a hölgy a legújabb - legalábbis nekem új - sztorival.
A "Zorbán" király akar lenni és már a koronát is fejére tette, de nem ám csak egyszer hanem HÁROMSZOR!!! Hú erre akkor nagyot ittam a házibodzaitalból, jól megtöröltem a szám és majdnem elröhögtem magamat.
Erre nem is gondoltam. Én is besompolygok a parlament épületébe és jó nagy stikában eltereltetem az összes gyerekemmel a koronaőrök abszolút tekintetét - izibe kiveszem a koronát és azonnal a fejemre húzom - nem ám rátetetem mint néhai koronás elődeink, az csak smafu, meg túró, így kell ezt csinálni gyerekek! Kapjatok el koronaőrök.
A házibodzaital lejutott a vesémbe, kiválasztottam - aztán kiengedtem magamból. Mint ezt a háromszori koronás dolgot. Ennyit ér, sajnos nem sokkal többet az sem aki ezt kitalálta és az sem aki ezt továbbadta.
Háromszor...hö-hö-hö, nem négyszer, sőt már haza is vitte és kicserélte egy műanyagra. Csak azon gondolkodom, hogy 2006 őszén az "ájemef"-hitelcsomag fedezeteként ki adta oda, melyik kormány nemzeti ereklyéinket, parlamentünk épületét fedezetként? Mer' az meg nem a "Zorbán" volt. Bár azt is mondták, hogy a szegény "zemeszpé" azé' nem tud ám kormányolni', mer a f 'ideszesek többségben vannak és nem engedik őket.
Hallod, ehhez képest a sötétség ezer wattos PAR-lámpás refi - fejgéppel jól összekombinálva...

Majdnem dráma lett a musicalvarázsból…

Négy pesti sztár volt terítéken a művház színpadán. Igazából nem is terítéken, de nagyon várták már őket az emberek, szépszámú közönség zsúfolódott össze az előadás előtt, mert a musicalek helyett csúszással kezdtünk…

De előreszaladtam. Ott kezdődött, hogy a technika szerelése közben kiderült, a minőségi fejmikroportok közül csupán egy kifogástalan. A másik brummogott, a harmadik recsegett a kontakttól a negyedik sem volt a minőség grádicsán. Doboz így, doboz úgy – forrasztani kellett volna mindegyiket és akkor sem biztos, hogy előadás közben nem szállnak el mint a győzelmi zászló. Másfél óra volt az előadás előtt, másik mikrofonok kellenek! De honnan? A hangosítóssrác technikája vele együtt Komáromban, a másik grupp melózott iksz helyen, a szomszéd város hangtechnikusának minden kiadva bérbe – csupán egyetlen ember, Árpi maradt. Telefon, a privátjára, felveszi. Karván vannak. Van neki kettő talonban – odaadja, de menni kell érte.

Igazából egész közel, ha átkiabálok jó erősen a Dunán keresztbe, akkor még meg is hallhatja jajkiáltásom, de a „híd messze” és a három órai kezdés őrülten közel.

Gyerünk! Autóversenyzős manőverekkel, ami a csövön kifért, öreg verda repíts minket. Suhantunk a Duna-parti úton, aztán vissza és előadás előtt húsz perccel már a beállás zajlott a művészekkel. Mikrofonok topon, kollégám szintén, én meg próbáltam magam a „kék” halálból tördezettségmentesíteni.

Zápor jött. Óra ötkor a közönség és annak kint rekedt része esernyő alatt várta a boldogító ajtónyitást. Merthogy nyári zápor zúdult a városra. Középkorú férfi a párjával fehér esernyő alatt álldogált. Mellettünk álltam, a feszültséget igyekeztem oldani.

Miért nem lehet még beülni? – kérdezte.

Technikai problémák merültek föl, ezért csúszunk a kezdéssel egy pöttyedt. – válaszoltam csendben.

Előbb kellett volna elkezdeni, előbb kellett volna a művészeknek ideérkezni! – replikázott nekem.

Uram, ők időben érkeztek – én vagyok a felelős a bibiért, ne őket tegye felelőssé! – védtem meg sztárjainkat.

Akkor Önnek tudnia kell mi ennek a konzekvenciája, le kell mondani! – fakadt fel pattogóan.

Igen, levontam, elnézést és megértést kérek. – a türelmet már fel sem hoztam.

Szünet lett, az említett úr és felesége a friss levegőre igyekezett. Utánuk siettem. Megkértem a férfit, jöjjön ki egy percre. A kezébe adtam két tiszteletjegyet a következő színházi estünkre, fájdalomdíjul és még egyszer megkövettem. Az úr rám nézett és ennyit mondott:

Véleményem fenntartom, de nagyon meglepődött ajánlatomon. Úgy érzi így jóvá lehet tenni ezt a hibát, boldog hogy ilyen fiatalemberek is vannak még ebben a szakmában! – valahogy így emlékszem azokra a percekre.

Arrébb léptem, s hallottam ahogy a férfi mosolyogva, meghatódottan mutatta feleségének a két jegyet a Made in Hungáriára… Elégtétel? Nekem bizonyosan, hisz a tegnap délutáni események egészen más fordulatot vesznek, ha nem megyünk át előadás előtt a Felvidékre a két mikrofonért. A tegnapi napot egy embernek köszönöm. Neki el is mondtam...

Öntömjén

Ha rákattintasz nagyíthatsz, az írás megjelent: 24ÓRA 2011. április 20.

A végtelenben

A sínek közt baktattam. Nem Szárszón, csak úgy, tavasz volt - az első olyan nap amikor egy szál ingben, pulcsiban ki mertem merészkedni tíz percnél hosszabb időre a szabadba. A tíz percből óra lett, tele volt a fejem, lötyögött benne minden, káosz volt a köbön - üvölteni mégsem akartam. Nem úgy neveltek. Uralkodj magadon, de erőt csak kellett meríteni. Dé vitamin hiányomat a Nappal pótoltattam, legyalogoltam a Duna partjára, oda ahol a kis piros vicinális újra járkál oda-vissza. A síneket néztem, előbb felülről aztán lementem békába. Lehasaltam a vasra. Még a fülem is rátapasztottam mint öreg indián, honnan jöhet a szerelvény. De ez nem a Vadnyugat - itt az orosz motorosnak nincs olyan hangja. Mászkáltam inkább rajta, talpfáról-talpfára és mereven a sínpárra figyeltem.
Ezek találkoznak valahol? Mármint a két "végtelenített" vas. S ha találkoznak, akkor hol? S ha elérek a feléig, majd annak is a feléig és annak is a feléig és így tovább akkor sosem jutok el "A" pontból a "B"-be? Mert mindig csak feleződik a távolság és a templomtorony bár közelebb lesz, de sosem érhetem el.

A síneket figyeltem, valahol találkoznak a végtelenben? Valahol ez a merev távolságtartás, "elutasítás", abszolút párhuzam oldódik? Valahol a végtelenben, ott ahol a két sínpárból csak egy pont látszik, a templom tornyán túl, a harangzúgás felett, a tér-idő-galaxis komáromi egén a fémek a pályaudvaron véget érnek.

A végtelenben. Ott leszek én is, ahol a párhuzamok és a vasak merev, párhuzamossága, egymás elutasítása elolvad. Mert addig csak egymás mellett futnak, bár tudnak egymásról - nem közelednek (dilatáció, tűréshatáron belül).

Nem lettem vasutas. Nem bírom a merev pályatartást, nálam a vasak a végtelenben egyesülnek.

Új választás! Egy valódi médiahekk...

Nem kormányzati dezinformátorom (ja, az egyik srác a képről), nem mondta el nekem - a postafiókjáról szájról olvastam - hogy új választásokat írnak ki, mert 1947-ben a kékcédulást a félcédulások szépen elpancsolták. Most az alkotmányozó géemkások kimondták, innentől kezdve minden nem jogfolytonos, nincs visszahelyezve a törvényes rend a megfelelő keretek közé hiába mentek ki az oroszok Csapnál 1991-ben. Kimentek a tankok, bejöttek a bankok.

Kikönyörögték a helytartótanácstól, hogy azonnal engedjék ki Táncsicsot, adják el a börtöne épületét, igyanak egy stampedli páleszt kilenc óra előtt sumákban Rozi nénjénél szesztilalom idején és ott a dülleszkedőnél megalakították már a második kör után Polgári Öntevékeny Csoportjukat.

Elérhetőségük a képen - azér' jó kis pesti háttéremberek a fiúk. Úgyhogy hajrá, mert nem elindult el a választási kampány, mert nem írta ki az államelnök a voksolást, kopogtatni is csak a végrehajtók jönnek nemsoká...

Jegyezzük meg jól arcukat.

Zöldségeskertem

Egyszer megróttak amiatt. hogy nagyon furmányosan fogalmazok - egyszerűen gondolatsoraim érthetetlenek, meg "leszólom" a kétkezi munkát, amellyel értéket, megélhetést teremt magának az egyes ember.
Akkor álljon  itt két fotó, a kétkezi munkáról - ráadásul még nem is végeztem vele, szóval a mi kis zöldséges kertünk így készül. Tavaly ősszel nem vitt rá a lélek, időm meg nem akadt a napi huszonnégyekből - így a tavaszi ásás maradt hátra. Jó tarackosan, szálazva, szinte rostálva, tyúkhúrosan éles ásóval. Majd a nejem "elgereblézi". Krumplit már vetnem kellett volna, április 4-e el is szaladt mellettem, ami régről a hagyományos burgonyaveteményezési határnap (nálunk szülőfalumban a boldog emlékű felszabadulás napi felvonulás után a parasztok usgyí' hazamentek a háztájiba vetegetni délután).

De ni! Az meg a mi lóganédombunk, Karcsi bácsi kínált meg vele, mindjárt két kocsival kértem az áldásból. A lótrágya tiszta, kiváló talajerőpótló ennek a sárisápi "márgás" (meg a fene tudja milyen) földnek. Még a trágyát is magam dobom szét, óh de ez már skandallum!
Gondozom, évente felásom, az itt termelt tavalyi biokrumplit - merthogy csak a bogarak látták, vegyszer nem - március elejéig fogyaszthattuk. Jutott belőle édesanyámnak is.

Így szólom én le a kétkezi munkát, más "gürcölködését" a veteményesben, esetleg a Nagykőrösi úton a terményekkel. Szüleimtől a föld szeretetét, tiszteletét kaptam - falusi kölyöknek neveltek.
Családos apaként kertet ások, feleségem már a rajnai borsót belé is vetette - nem hagy nekem helyt a krumpliveteményemnek...
Én támogatom a "hazait", amit lehetőségem enged megtermelem.

Vájt fül

Családom rajtam kívüli része "pregraduális" képzésben otthon - feleségem vezényletével - angol nyelvet tanul. Nem az amerikait, hanem Shakespeare nyelvét azaz a brit angolt. Élvezik a gyermekek, nagyjából tudásuk pár hét után a száz felismert, megtanult kifejezést öleli fel.
A színeknél tartottak amikor a "fehéret" tanulták. A fekete az black, csont nélkül a fejükbe ment - már összekapcsolták black cat, black dog, black sheep...
S jött az ominózus fehér. Most leírom fonetikusan: "vájt ket, vájt dog, vájt síp, vájt sznó" stb. Nagyobbik fiamra nézek, mondjál még egy szókapcsolatot fehérrel! S mondott: "VÁJT FÜL" S itt kitört belőlem a nevetés.

Sünszervezetben elkövetve...

Igen tekintetes sakktábla ítélőszék! Kedves vezér lép, bástya rosál gyalog üti, susztermatt! Én láttam mindent, amikor a (T)roode (ang. olvasd: rudi) otthagyta a Szabadság téri tévészékháznál - ahol pedig ő volt a kulcsosgyerek és a zárást is rábízták – a birkapásztort és a vele vitatkozó öltönyöst a stúdióban „védjétek meg magatokat”- kiszólással, miközben ostromlott vár benyomását keltette a „zírtévé” nézőinek a volt Tőzsdepalota. Ott állt Józsi rendőr Baranyából egy szál gyakorlóban, pajzsot nem osztottak neki, a lapjárásból kimaradt – mert nem mondta legalább körön kívül, hogy Makaó!

Szóval ott állt hősünk egy szál bottal, míg az állig fölszerelkezett osztagosok két utcával odébb nyugodtan kvaterkáztak a csapatszállítókban, kő-papír-ollót játszottak birodalmi lépegetős ruhában, parancsra várva. Józsi gondolt egy nagyot és megalakította saját testi épségének védelmére a „sünszervezetet”. Összeszedte az összes kis szúrós egérevő állatkát a belvárosban és kiképzést tartott nekik Baló felgyújtott Skodája mellett. Meneteltette őket, masíroztak fel-alá, de a „jobbra átot” egyszerűen nem vette be szegénykék agyacskája.

- Fiúk! Ha azt mondom hogy sün, akkor azonnal egy kupacnak álcázzátok magatokat, be is fordulhattok önmagatokba, a lényeg hogy ezek a tüntetők ne titeket szedjenek szét, hanem inkább az amcsi követség előtti szovjet győzelmi obeliszk márványtábláját feszegessék meg. Úgyis lesz náluk pajszer, de ha nincs majd szerez nekik a háborgó tömeg. Figyelem! Egy-két-há, Sün!

Erre a vezényszóra a sok kis szőrös állatka mind Józsi rendőr köré rendeződött, a szemöldökeiket jól összehúzták, tán még fujjoltak is egyet, aztán gombócokká változtak és a sok-sok kis tüske összeért, így a gombócvár nem esett szét. Valódi sünsejtszervezet állt össze az ostromlott vár előtt méter magasságban. Józsi rendőr pipára gyújtott a gombóc tetején, néha kiköpött egyet-egyet – rossz dohányt adtak már megin’ a kantinban, káromkodott is csendben.

Eközben a téren már a vízágyúból is kifogyott a hákettőó, mert a „vízéreket” (merthogy tüzéreknek mégsem nevezhetem a vízágyúsokat) nem látták el drága vezíreik földi támogatással, csőkígyóval a tűzcsaptól, így a bukósisakos egyenruhásokat trikolórba öltözött „suhancok” menekítették ki a lángoló(!) vízvetőből. Ez így teljes képzavar, de tessék visszagondolni kétezerhatra…

Ugye tudják követni a bűnös sünszervezetről szóló exkluzív beszámolóm? Bevallom, nekem már nehezemre esik.

Napi hír, hogy a kétezerhatos „sajnálatos” őszi események miatt (az akkori hatósági túlkapásokat a kócos "philosopha" ejrópai sajt-tájékoztatón a trappistákra akarta kenni, szegény elfelejtette nem a kenhető és meghámozott mackósajtot tartja a kezében) elővette a „főszügyészség” Józsi közrendőrt, merthogy haragudott az őrá rosszakat kiabálókra és még a pipáját is hozzájuk vágta. Józsit sünszervezetben elkövetett atrocitásokért most felelősségre vonják, míg parancsnokai, a mára kiszuperált nyugdíjas főfakabátok megalakították legújabb káeftéjüket és koccintottak reá a Szüzek-szigetén.

Józsi az ötödik kisfröccs után sem érti, miért ő lett az elsőszámú közellenség? Azon a délutánon bejött a laktanyába valami nagykutya piros tábornoki szövetgatyában dülöngélve (merthogy a hétvégi telekről, az ágyásásás kellős közepéből ugrasztották vidékről a fővárosba), rögtönzött állományeligazításon dohogta előttük: „az utcán gengszterek, gonosz rendzavarók, futballhuligánok garázdálkodnak, elvárom tőletek fiúk, hogy ne bánjatok velük kesztyűs kézzel”.

S most szegény sünjeivel együtt mehet valami kényelmetlen párna nélküli padra, mikrofont dugnak az orra alá és a hamistanúzás büntetésével szegezik menten oda. Most kenjen minden szemkilövést, bordatörést, ujjcsavarást, gumibotozást, gyorskötözőt hűséges sünjeire vagy a trappistákra? Ő fizeti meg a révészt, mikor a Styx folyón mások keltek át? Elgondolta, ahogy csörög a vasgolyó a lábán és monoton járja köreit a fogház acélhálós udvarán vagy Süsü mellé kiviszik követ törni a bányába.

Inkább ivott még egy kisfröccsöt és tejet öntött a kis sün tányérkájába a fenyőfa alatt…

Világgazdasági válság esetén

A gazdasági elemzők, "ellemzők" és ellenzők 2008 óta azt szajkózzák, hogy a mostani gazdasági mélyrepülés a '30-as évek depresszióját idézi. Rossz a helyzet, indult a Wall Street-en megint, bedőlt a másodlagos hitelpiac, telepumpálták a nemzeti kormányok a multi bankok zsebét újabb költségvetési tőkével. Jól megsarcolva az agyonnyomorgatott kelet-közép-európai embereket. Szárnyal a svájci frank árfolyama - ettől ismét magyarok sokasága kap agyérgörcsöt. Piros a fejünk mint a szegedi őrölt paprika, kapkodunk a kamatlábak után és a műlábakat csatoljuk fel - rohanunk a bankba a hitelből vásárolt lízinges Hycomattal. A sok sokkoló hír hallatán, s amit magunk is a bőrünkön érzünk, illetve már alig - lenyúzták azt is, eljött a tavasz,  nőnek a hóvirágok és le ne tépje senki mert 4 év jár érte kurtavason.

Tegnap a tavaszi nap erős sugarai lecsaltak a Dunának a partjára. József Attilát nem vittem magammal, pedig gondolkodtam - Petőfi Tiszáját inkább a táskám mélyére süllyesztettem. Sétáltam. Sárból ki, sárba be, kavicsokra rá és előttem a látóhatár. Szép, nyugtató, bár hűvös szellő borzolta a zakóm hajtókáját, fiatalok lépdeltek suliból hazafelé a magasparton őket néztem.

Aztán a víz felé néztem, "zummoltam", egyszer-kétszer, messzire láttam, többet akartam kihozni a látványból. De valami halk pittyegés verte föl a hagyományos vízparti csendet. A parton két fiatal teremtés oda-vissza kaszál egy eszközzel, egyikük kezében lekerekített szegélyű "kőmíjes" kanállal a koszos sódert, hordalékot turizta. Rakatolták a kicsi kupacokat, fölötte húzogatták a detektort.

Aranyra mentek, régi pénzeket már találtak, bombagyutacs szintén előkerült az iszapos sárból (kemény harcok színtere volt e Dunapart - 1945 januárjában Gille parancsnok Wiking-páncélosai itt keltek át a folyón), a nemesfém még meghúzódott az alsóbb régiókban.
Kitartóan túrtak a kincsvadászok, kocarégészek - folyamatosan figyelték a műszert amely a talaj denzitása alapján prüntyögött, hol halkabban mondjuk bádogdarabkára, hol meg hangosabban és szaggatottan ha keményebb fémmel találta szembe magát a sugár.
Közel mentem hozzájuk, mondom fotó szemből? Á, azt nem lehet. Nézegettem őket, újra rákérdeztem - dizájnfotót kedves hölgyek? Elhárítottak, finoman, kedvesen.

Sebaj! Akkor álljon itt ez a fotó és egy megoldási javaslat világgazdasági krach esetére, leleményes ember a magyar, csak 250 papír egy fémkereső detektor különböző kereső fejekkel. Szinte ajándék érte. S amíg az ember a levegőn a nemesfémeket kutatja, a jó levegőt szívogatja és nem a bűzös városi panelban edzi a szemeit a tévé előtt.

Aranyásók Alaszkában...

Útkereső

Kedves, drága és nagyon szeretett Állami Közútkezelő Non-profit Káháté!
Azért fordulok így a saját blogoldalamon keresztül őszinte és alázatos szívvel Önökhöz tisztelt útrendfenntartó kátyúzós sárga autós és ruhás őrangyalokhoz, mert már csak Önökben van utolsó szalmaszálas vígaszom. Képzeljék el megyek, csak megyek - közlekedek az úton és egyszer csak hipp-hopp vagy hupsz, elfogyott alólam az úttest. Nem is alólam, nem lóval járok - vasdobozzal, ördögszekérrel, piff-pöff-puff gép hajtánnyal rovom a kilómétereket. Naponta dolgozni járok, így nemesítem a lelkem és fizetem adósságaimat.

De lám, már nem úton járok, hanem gidres-gödrös talán valami fekete darabos aszfaltos valamivel spékelt szórikált makadám útnak nem nevezhető tengelytörőn. Megállok, ugrálok rajt', lehet hogy dimenziót váltottam és ez már valamelyik bolygó a Naprendszerben. Csak nem vettem észre, elgondolkodtam, simán a fénysebességgel rakéta fokozatban átléptem. Lehet, meglehet - ebben a zűrös líbiai helyzetben már minden megeshet...

Aztán eszméltem, megcsípett egy döglött légy vagy egy őszről renegálódott szúnyog. Hé, Ebszőnynél vagy testvér - Magyarország Komárom-Esztergom megye. Esküszöm olyan volt mintha a Holdon járkáltam volna a fényképezőgéppel.

A kémény dőlésszögéről

Nem vagyok építész, de még kőműves sem. Kéményseprő meg babonából nem lettem. Így csak messziről nézhettem e műtárgyat és elgondolkodtam róla. Meddig bírja még, egyáltalán ha lesz még egy földmozgás a környékben a Richter-skála szerint, mi marad a tetőzetből? Nem veszélyes?

Ez ám a jelvény

A kép nem a legjobban sikerült, de épp csak az autóból fotóztam. Egy jelkép, egy jelvény méghozzá a félmúltunkból.
Ha nem tévedek ez a pajzs a Leibstandarte Adolf Hitler SS-hadosztály jelvénye. S mindezt itt láttam a környékünkön egy autón. Bátor az ember - bár szabadság van, mindenki azt tesz ki amit akar és abban hisz amiben akar.
A történelemből egy pici adalék: 1945. március legeleje - Tavaszi ébredés hadművelet a Dunántúlon. A csapatok élén ez a hadosztály van 500 Tigris harckocsival, többnyire ezek a Tiger II. azaz Királytigris becenéven ismertek 80 tonnás behemótok voltak. Parancsnokuk Sepp Dietrich oberstgruppenführer. A csapatok az óriási szovjet túlerő ellenére a Sárvíznél teret nyertek, majd a sárban szépen elsüllyedtek - üzemanyaghiány miatt harcképtelenné váltak. Állítólag 6 db páncélost tudott kimenteni ebből a zivatarból a német hadvezetés ezért voltak ők kicsit ironikusan a 6. SS páncéloshadosztály...
A többit megtalálják itt:

http://www.google.hu/images?hl=hu&lr=lang_hu&q=leibstandarte-ss+adolf+hitler&um=1&ie=UTF-8&source=univ&ei=Mu9TTYDLG8ix8gODnb3uBw&sa=X&oi=image_result_group&ct=title&resnum=6&sqi=2&ved=0CFgQsAQwBQ&biw=1280&bih=674

Fürödni szabad!

Csak eszembe jutott, erről még nem írtam - pedig nap nap után erre járok és már vagy két hete lefotóztam. Sárisáp felé, Ebszőny határában egy meddő kupac tetején virít a sarokkád. Igazából oda-vissza látszik az útról is szépen kivehető sziluettje van.
Valaki megunta a kádját, kilukadt, vagy egyszerűen nem fér be az új házba - túl sok víz kell bele a nagy gazdasági világválságos időben. Igen-igen kevesebb víz, kisebb pancsi, kevesebb hawai lány a partján - de hová teszik a pezsgőspoharat? Ennek szép sarka volt...
Szóval Ebszőnybánya határában útjelzőként ott egy kád. A meddő tetején, szóval ott annak a kupacnak a hegyében ott a kád. Árván, funkciótlan - mert hát hiányzik előle, mellőle, fölüle a keverős vízcsap, a törülköző, a tükör.
Itt nincs. Árva sarokkád a sitt tetején, az út mellett Ebszőny előtt. Fehéren, még mindig gusztán.

Doni megemlékezés Bajnán

Bajna január 27-én

Valahol Oroszországban... Karády Katalin búgó hangja jutott eszembe, s a háborús hátország. Olvasmányaimból ismerhetem csupán e sorsfordító éveket, 43-as januári napokat. Családi legendáriumunk csupán odáig terjed, hogy nagymamám testvére Mihály bácsi sosem tért haza a keleti frontról. Nagypapám négy évet húzott le hadifogolyként Nyizsnij-Tagilban bányában... Az egykori leveleket, iratokat sajnos nem őrizték meg.

2011. január 27. Bajna község Fő tere - valahol Magyarországon, hóban, fagyasztó hidegben. Katonák jönnek, vezényszavak csattannak az estében. Emlékezésre gyűlik a tömeg. Piros parolis, kék parolis, zöld parolis magyar királyi honvédségi uniformisban, óriási hadiméneken huszárok, bajonett, csillogó korhű fegyverek - román alegység (fantasztikus rendben, egyenruhában!!!, fegyelemmel), olasz vadász-"előörs" kalapban, Bundeswehr veteránok (a németek gondolom nem merik fölvenni a "Gott mit uns" katonaszíjat a csukaszürkére...).
A falu vette a lapot - idősek, fiatalok "hoztak még egy embert". Czakó Gábor mondta el gondolatait, Bajna község polgármestere emlékezett. Bajna is több mint nyolcvan emberrel "adózott" a második világégésben és most sem azért kell ünnepelnünk, mert emlékművünk van, hanem mert európai emberként elhunyt szeretteinknek síremléket állítunk. S ha már azoknak a drága katonáknak nem jutott egykoron békés sírhely a fagyos orosz sztyeppén - illő, kötelező kis falujukban közös síremléket állítani is ott emlékezni rájuk.

"Boldogasszony anyánk..." - régi himnuszunk is felcsendült kedves nénik segítségével, még a templomi harang sem bírta szótlanul, este hétkor előbb a nagyobbik, majd a "fiaharang" is hosszasan kongott az időzítő miatt. Talán ha kikapcsolják? De nem! Ennek így kellett történnie. A falu élete egy percre sem állhat meg, emlékezni jöttünk, fejet hajtani - időben, nem megállítani hanem egészséges futását tovább figyelni.
1942-43 tele a Donnál sem lehetett melegebb, tisztességgel álltunk a téli hidegben, a felvonult egységek díszsortüzet adtak és a legvégén a páncéltörő löveg is mordult egyet. Aztán autóriasztók vinnyogtak mint a macska aminek a farkára taposnak.

Egy ünneplővel beszélgettem, ő is nagyon készült erre a napra. Végre így is meg lehet emlékezni katonáinkról, mert nem voltak bűnösök, nem voltak halálba küldött hadsereg. Küzdő, harcos, emberfeletti erővel kitartó egységekről beszélünk, akiket később még újra is szerveznek Kijev körzetében '43 tavaszán.

Hende miniszter úr mint fővédnök végülis nem érkezett meg...nem baj, bizonyára fontos miniszteri munkája nem engedte őt Bajnára. Bár két gyermekem nagyon várta...
Nagy tisztelet a Magyar Tartalékosok Szövetsége hagyományőrző szekciójának, Jásdi Balázsnak, Pallagi Tibor bajnai polgármesternek ezért az estéért!

...Rendünk kivezényelt őreinek - értsd. a rendőröknek - meg üzenem (különösen a parancsnokaiknak), a Magyar Himnusz éneklése közben pofázni a rendőrnek is illetlenség és ha a doni veterán (80 év fölött) hajadonfőtt szikáran állva-énekelve képes tisztelegni, elvárható a nyikhaj huszonéves közegtől, hogy levegye a szovjet mintájú "usankát" a kobakjáról és ő is egy picit akár még szolgálat közben is velünk, ünneplőkkel legyen!

Levelet hozott a "pósta", Jóska...

Köszönöm a meghívást, ott leszek!!!

A subatolvaj

Hetényi István a következő történetet hallotta az eseményt átélő, kárvallott parasztemberektől. Az 1880-1890 közötti évtizedben, a Kökény-dombtól nem messze lévő Kopáncsi-síkban történt, hogy a városból kocsival kijáró, de tanyával még nem rendelkező parasztok az itteni kis földjükön dolgoztak.


Hajnalban indultak, és korán reggel a tetthelyen voltak. Hűvös, nyári nap virradt, és a harmadik kaszálás lucernát vágták. Hogy a messzi útról jövő, kimelegedett lovak ne fázzanak meg a saroglyába tett széna előtt ácsorogni, rájuk terítették a szép, nagy, fekete subát.

Amikor eljött a früstökölés ideje, leültek a kocsi mellé és tarisznyát bontottak. Amint esznek, föltűnik egy pásztor-forma, középkorú, ezüst pitykés lajbit, fekete keménykalapot viselő, erős testalkatú ember. Illendően köszönt, majd kihívóan megkérdezte, hogy:

- Nem félnek ilyen szép, fekete subát a lovakon hagyni?

- Mán mért kéne félni?

- Hogy valaki ellopja!

A gazda, aki másodmagával reggelizett, biztonsága hitében így szólt:

- Minek félnénk, amikor itt vagyunk a suba mellett ennyien, erős embörök. Hogy lopnák el az orrunk előtt ezt a subát?

- Így, ni!

Ezzel az idegen lehúzta a lovakról a subát. Komótosan összehajtogatta, a vállára vetette, és köszönés nélkül megindult vele a közeli kukoricásba. A gazda és társai jót derültek a mókán. Úgy vélték, hogy az ember tréfált. Vége felé járt a reggelizés, amikor a parasztok kényelmetlenül kezdtek mocorogni. Sok idő telt el, és a suba sehol. Valaki végül is kibökte a mindannyiójukat kínzó gondolatot:

- Tán csak nem lopta el az az embör a subát?

A gazda még megpróbálta menteni a helyzetet:

- Nem a! Löhet, hogy itt hallgatózik valahun a kukoricásba, oszt aszt lesi, meddig bírjuk türelömmel.

Reggeli után úgy vélték, hogy ennek már fele se tréfa, és a suba után néztek. Hárman háromfelé indultak, átkutatták a kukoricást és a környéket, de se az embert, se a subát nem találták meg többé.

/Szenti Tibor: Tanya - Részlet ... az egész művet keresd itt: www.mek.oszk.hu/

A csőbehúzásról

Volt nekem már öt éve egy furcsa cimborám. De mondom már öt éve. Még a másik munkahelyemen hozott vele össze a sors. A történelem iránt érdeklődő, kincsvadász, amatőr régész, valódi csibész szépen egyben - jól összegyúrva. Azt mondta magáról civilben szakács, de a szakmáját elhagyta és élt. Személyije, autója, kedvese, lakása volt. Élt, ahogy tudott - csibészesen, betyárosan, érdekelte a számítástechnika, lomizott, lomiztatott. Aztán a lomis alaplapokból, videókártyákból napokig gépeket építettünk és vagy működtek vagy nem. Néha eltűnt egy-két hétre de mindig megtalált, ha kért segítettem, de ő is segített. Nem pénzben játszottunk. Volt hogy gázpalackra lett szüksége pár hétre - adtam, visszahozta. Elfüstölte a számítógépét, hamar kerítettem neki, megköszönte. Fogalom volt a vörösvári számtechguru „zsíroshaj”, jókat röhögtünk rajta, persze a háta mögött.

Aztán volt, hogy ismét eltűnt - néha zűrös ügyei is voltak, egyre hosszabban kihagyott - nem nagyon kérdeztem, ő nem nagyon mesélt, ha mondott is valamit csak keveset és tömören. Egy időben én is megszorultam, kocsi tüzifát hozott nekem pár éve a legkeményebb fagyban... Akkor megmentett.

Bíztam benne? Lehet. A maga módján elfogadtam, feleségem is - talán megszerettük. Illemtudó volt és művelt. Szerintem bármilyen ügynöki munkát röhögve, kétszáz százalékra teljesíthetne. Irgalmatlanul tud bánni az emberekkel. Még uszadékfára is mentünk, amikor nagyon nem volt mivel fűteni...

Másfél év telt el - eltűnt. Egyszer láttam autóból egy közeli városban, de nem hívtam - hisz tudja hol vagyok és ha szüksége van rám, megtalál. Olyan volt, mint a kandúrmacska. Állandóan úton volt. De ha jött röhögtünk, anekdotáztunk aztán mindig valami üzlettel rukkolt elő, amin csak mosolyogtam. Én csóró gyerek vagyok és családos. Nem vigéckedek, a csibészséghez függetlenség kell - én meg elköteleztem már magam egy életre családomhoz.

Embernek hittem, esendőnek, de legbelül jónak!

Tegnap ismét előkerült - jövetelét már előző nap jelezte és ismét üzleteket ajánlott. Mondom: gyere el, majd dumálunk! Eljött és dumáltunk. Kávéztunk. Kihagyhatatlan ajánlattal állt elő, alkalmi vétel. De menjek már el vele, mert lusta elhozni és Pestről nincs kedve ide visszapilickázni. Ráálltam.

Menjünk, ő elől a kék „szuzukival”, én meg utána a dobozossal. Odaadtam neki a pénzt, megbíztam benne - mért ne tettem volna és vártam. Még egyszer visszajött, hogy a „tag”-nak épp nem alkalmas - én az út mentén vártam. Falból telefonált, már mehet is és hozza. Eltelt egy óra, rácsörögtem. Még max. húsz perc és visszaér... Még három órát vártam, de már a telefonját se vette föl hívásomra, esemesre nem válaszol. Néha foglalt jelzést adott a készülék, egyébként meg ennyi...

Pajtás! Innen a távolból szólok már Hozzád. Mélyre kerültél. Nem engem loptál meg, hisz Te ezt nem érted, Neked csak egy lúzer vagyok akit lehúztál - mert nem gondoltam arra, hogy átvágsz, még tán röhögsz is rajtam. Még Pestre is felcsaltál, hogy aztán az út mellett hagyhass órákra. Ezt máskor ne tedd! Kérd el a lóvét, úgyis odaadtam volna előre, de hazajöhettem volna a családomhoz. Nem én haragszom Rád, hanem a három pici gyermekem. Elvettél tőlük értelmetlenül órákra.

Ne nézz már tükörbe, nem Te vagy. Nem ismersz már magadra, mert megszűntél ember lenni, megszűntél csibész lenni. Szánlak, mert engem is otthagytál, lenyúltál. Én nem voltam Neked ellenfél - feltétlenül fogadtalak bármikor. Lenyúltál.

Elvesztettél, remélem a harmincötezrem kihúzott a csávából, esetleg megmentett egy még nagyobb bajtól. Tudom, Istent nem ismersz - én jezsuita barátomtól mégis egy valódi imát kérek általam vélt Nevedre és egykori mosolygós cimborámra. Ennyivel én még tartozom Neked!

Nekem van hová hazajönnöm és a nagy lehúzás után is szeretettel fogadott a családom - igen, talán hagytam is magam lehúzni - s percek alatt kiütötték belőlem a fájdalmat mosolygós gyermekeim, aztán vacsoráztunk és asszonykámmal ittunk egy-egy pohár vörösbort. Neked ilyen sosem lesz, bár még nem lenne késő. Engem máskor is megtalálhatsz. Balekok is vannak még a földön. De meddig fogsz menekülni? Elfogyott körülötted a levegő.

Segíteni akarok Neked, mert engem is megloptál...

Féltelek pajtás!

Hozzuk divatba a magyarságot!

Tegnap úgy jártam, hogy ráakadtam az egyik kereskedelmi tévécsatin valami reklámra. "Hozzuk divatba Magyarországot!"
Megörültem neki, tényleg elkezdődött az új világ a Kárpátok ölén, tényleg felemelt fővel közlekedhetünk. Végül lehullott az álca, ez nem országimázskampány pusztán cégreklám, add el, vedd meg, rendeld meg stb. De "betalált" nálam... Akkor levezetem:
Kormányunk cokit mutatott a nagy pénzeszsákok urainak - másképp is lehet a válságkezelést csinálni. Illetve érdemes megpróbálni. Én meg azt mondom sikerüljön! Ez persze az én önös érdekem és a gyermekeim jövője. Már attól jobban érzem magam hogy legalább bizakodok!
Ráakadtam a 2006-ban felvett "Igazságot Magyarországnak!" c. film részletére. A rövid videó gondolatsora könnyen kibontható - az Argentínában élő magyar fiatalember abszolút logikusan kifejti: "divatba kell hozni" Magyarországot. Mert ez másoknak is sikerült, nekünk miért ne hozhatna népszerűséget? Nézzék meg.